Gábeli László gitárjai

Gábeli László, aki a gitárversenyen is indult, egy részletes cikket írt a hangszereiről a Gitarvilagok.com számára. Mivel a cikk annyira érdekes és informatív lett, hogy nagyon sok gitárost érdekelhet, ezért megkértem a Gitarvilagok.com szerkesztőjét, Udy-t, hogy a gitárverseny honlapján is közzétehessem az írást.

Aki gitárvásárlás előtt áll, annak különösen érdemes elolvasnia az itt következő írást, de nemcsak nekik ajánlom, hanem mindenkinek, aki gitározik, mivel Laci sok hasznos tapasztalatot osztott meg az írásában.

——————————————————————————————-

Sziasztok! Sok szeretettel köszöntöm az olvasókat, és egyben köszönöm a lehetőséget, hogy megjelenhetek az oldalon. Gábeli Laci vagyok, a Long Road zenekar gitáros/dalszerzője. Ebben a cikksorozatban első sorban nem magamról fogok írni, hanem az általam eddig használt gitárokról és gitáros cuccokról („gír”, „cájg”, ahogy tetszik:)) szeretném megosztani a tapasztalataimat, remélve, hogy azok esetleg másoknak is segítségül szolgálhatnak. Első körben az általam eddig birtokolt gitárokkal szerzett tapasztalataimat szeretném megosztani, illetve néhány gondolatot a gitárvásárlásról általában. Vágjunk is bele!

2005 őszén, egy osztálykiránduláson került először gitár a kezembe. Mivel megtetszett a dolog, kitaláltam, hogy nekem is kell egy ilyen. 1-2 héten belül meg is vettem az első akusztikus gitáromat, ami egy East fémhúros gitár volt. Úgy 1 hónap laza gyakorlás után elhatároztam, hogy szerzek egy elektromos gitárt is, hiszen akkor már évek óta rock/metál rajongó voltam, és szerettem volna belekóstolni a műfajba zenész oldalról is. Abszolút nem voltak komoly céljaim a gitározással Úgy gondoltam, hogy 18-19 évesen már „öreg” vagyok ahhoz, hogy komolyabban elkezdjem (de később aztán meggondoltam magam:)), ezért csak otthoni unaloműzésnek szántam a dolgot. Emellett az anyagi források is korlátozottak voltak, így egyértelmű volt, hogy az alsóbb árkategóriában kell nézelődnöm. Így esett a választásom egy osztálytársam használt Johnson Catalyst JS-330 típusú gitárjára, ami még mai fejjel visszagondolva is remek választás volt. Ez egy elég ritka gitár, Magyarországon talán nem is forgalmazták.

Jellemzői röviden, címszavakban: superstrat fazon, éger test, jávor top, jávor nyak, rózsafa fogólap, 2 humbucker pickup, Licensed Floyd Rose tremolo. Alacsony ára (kb 40.000Ft) ellenére teljesen rendben volt a gitár, nem esett szét, nem vetemedett a nyak, és akkoriban a hangjával is teljesen elégedett voltam, habár akkor még nem igazán volt viszonyítási alapom. A gyári hangszedők rendben voltak, de azért egy komolyabb szett hangjával nem veszik fel a versenyt. A Jacksonom Seymour Duncan TB-4 híd pickupjával összehasonlítva azt tudtam megállapítani, hogy a Johnson gyári hangszedője egy tompább, mosottabb hangot produkált, mint a TB-4 (a gitár faanyaga mindkét esetben éger, sőt, a Johnson juhar topjától még egy kis plusz magas tartományt is elvárhatnánk). Ebben természetesen nincsen semmi meglepő, hiszen egy Seymour Duncan szett többe kerül, mint az egész Johnson gitár, nem véletlenül. Ennek ellenére még ma is azt mondom, hogy egy teljesen korrekt hangszerről beszélhetünk. Amivel ez a gitár magasan kiemelkedik kategóriájából, az nem más, mint a külcsín. Bár a kép nem adja vissza teljesen a valódi szépségét, már ott is látszik, hogy gyönyörű hangszerről van szó. Ebben az árkategóriában azóta sem találkoztam ilyen szép hangszerrel, márpedig meggyőződésem, hogy egy gitárnál a külcsín legalább olyan lényeges, mint a hangzás. Egy gitárosnak fontos, hogy jó legyen ránézni a hangszerére, ami ezzel is inspirálja őt. Összességében ez egy nagyon jó gitár volt az áráért, szóval bárkinek tudom ajánlani, hogy ha esetleg szembe jön vele egy ilyen, akkor bátran vesse rá magát. Ebben a kategóriában pénzt bukni nem nagyon lehet vele, mert legrosszabb esetben is eladható a beszerzési ár magasságában. Én is így tettem, bár nagyon sajnáltam, de egy másik gitárra kellett a pénz, ezért kb. 5 év után túladtam rajta. Sajnos csak egy videóm készült vele, amelyben a régi kedvenc svéd zenekarom egyik számát játszom (a videóban Mészöly Marci barátom, a Jónás Tamás gitárverseny 2. helyezettje segít be basszusgitáron): In Flames – Bullet Ride (http://www.youtube.com/watch?v=yta3FKwcwV8).
(Megj.: Amikor ez a videó készült, még viszonylag kezdő voltam a keverésben (nem mintha most profi lennék…), úgyhogy a gitárnak az itt hallott hangja nem hasonlítandó össze a későbbi videóimban hallott mintákkal, mert teljesen más beállításokkal készültek.)

Kb. 2 és fél év telt el a Johnson vásárlása után, mire eljutottam odáig, hogy egy komolyabb hangszerbe is szerettem volna befektetni. Bár fontos elvnek tartom egy gitár vásárlásakor, hogy mindenképp érdemes előtte kipróbálni azt, sajnos erre nem volt lehetőségem, így látatlanban rendeltem egy hangszerboltból. Az én választásom egy LTD MH-400-ra esett volna, de a hangszerboltos meggyőzött arról, hogy inkább a Jackson DK2M-et válasszam, mert szerinte az jobb vétel, ráadásul jelentősen olcsóbb is. Persze nem kizárt, hogy a boltos valódi indíttatása az volt, hogy végre eladja a boltban porosodó Jacksont, az LTD-ből pedig nem volt raktáron, és rendelni kellett volna:). Ennek ellenére meggyőzött, és néhány nap múlva már hozta is a futár az új hangszeremet, ami annyira jól sült el, hogy a mai napig az elsődleges gitárom maradt.

 Jellemzői: éger test, csavarozott jávor nyak, jávor fogólap, 24 jumbo bund, Seymour Duncan JB TB-4 hídi és Seymour Duncan Jazz SH2N nyaki hangszedő, Licensed Floyd Rose Jackson Low-Profile tremolo, made in Japan. Őszinte leszek: Nem ez a legjobb minőségű hangszer, amit valaha birtokoltam, de a hiányosságai ellenére is minden eddigi gitárom közül ez az, ami a legjobban a kezemre áll, és valamiért ezen szeretek a legjobban játszani. Ezen kívül kellően sokoldalú, a lágyabb zenéktől a legkeményebb metálig megállja a helyét. A Youtube csatornámon sok videómban szerepel (lejátszási listába szedve: http://www.youtube.com/playlist?list=PLwK3QUyomOZSflGRrwcIc0azfEz8IASA), az eddigi 6 Long Road dal közül is négyet ezzel játszottam fel (http://soundcloud.com/laszlogabeli87/sets/long-road-lmatlans-g-ep/), illetve a Long Road – Álmatlanság videoklipben is ő látható/hallható (talán ebben sikerült a legjobbra kikevernem a hangját): http://www.youtube.com/watch?v=DnselafekI4. Az objektivitás érdekében jöjjön néhány szó a gitár gyenge pontjairól is: A legnagyobb gond nálam a bundok indokolatlanul gyors kopása volt. Ezt a problémát sajnos más DK2M tulajoktól is hallottam. Én már másfél-2 év használat után úgy döntöttem, hogy az állandó csiszoltatás helyett inkább átbundoztatom (köszönet érte Somi Péternek, alias CsillagPatrik). Ezzel ez a probléma meg is oldódott. Egy másik gyenge pont a Licensed Floyd Rose tremolo, aminek a minősége nem vethető össze egy Original Floyd Rose-zal, de még a Licensed Floyd Rose-okon belül is viszonylag nagy minőségi szórás figyelhető meg (találkoztam már nagyon jó példányokkal is). Az enyémben iszonyatosan lötyög a gyári kar, viszont ha egy jobb minőségű kart tekerek bele, akkor teljesen jól működik, szóval ez sem egy megoldhatatlan probléma. Összességében tehát sajnos megállapítható, hogy nem alaptalan az a főleg idősebb gitárosok által hangoztatott sztereotípia, mely szerint az újabb gyártású Jacksonok (meg úgy általában szinte minden márkáról ezt mondják) már nem ugyanazt a minőséget képviselik, mint 10-20 évvel ezelőtt, hiába „made in Japan”. Típuson belül is lehetnek minőségbeli eltérések, ennek kapcsán saját tapasztalatom is van. Néhány hónapig a birtokomban volt egy Jackson DK2M Red Ghost Flames elnevezésű példány. Ez egy limitált példányszámban gyártott darab, nevét a test egyedi festése után kapta. Azt kell tudni róla, hogy gyakorlatilag szinte mindenben megegyezik a sima DK2M-mel, kivéve, hogy ebbe nem raktak nyaki pickupot.

Az azonos modellnév ellenére azt kellett tapasztalnom, hogy ez a gitár valahogy jobban össze volt rakva, mint a másik. Stabilabb játékérzetet nyújtott, a tremolo is valamivel jobb volt, valamint jobb volt a hangkitartása is. Az én példányomon annyi módosítás volt, hogy Seymour Duncan TB-4 helyett TB-12 (George Lynch) pickup volt benne. Egy videóm róla: http://www.youtube.com/watch?v=3as45kwH0IA. A tanulság tehát az, hogy még a 100-200.000Ft körüli árkategóriában is találkozhatunk adott típuson belül minőségbeli eltérésekkel, ezért érdemes vásárlás előtt kipróbálni a hangszert. Ha van rá lehetőség, akár többet is, ugyanabból a típusból.

Minden gitáros életében eljön az a nap, amikor szeretne egy stratocastert. A legendás hangzást és feelinget nem tudja kiváltani egy superstrat, vagy egy Les Paul, ez egy külön világ. Amikor egy stratocaster kerül a kezembe, akkor ahhoz valamiért teljesen másképp nyúlok hozzá, mint egy superstrathoz. Mást hoz ki belőlem, az érzet és a hang másra inspirál. Én sem tudtam ellenállni a kísértésnek, és bár Fenderre nem volt pénzem, nagyon jó alternatívának tűnt a Squier egyik legjobban sikerült szériája, amelyet már a mexikói Fenderekhez szoktak hasonlítgatni. Ez nem más, mint a Squier Classic Vibe széria, amelyre a Fender Classic Player széria kistestvéreként is tekinthetünk.

Ebből volt szerencsém a ’60s és ’50s típushoz is. Mindkettő 21 bundos, éger testű gitár, a nyakon és a fejen gyönyörű „vintage sárga” lakkozással. A különbség köztük a fogólapban, illetve a hangszedőkben rejlik. A ’60-ason rózsafa fogólap van, a hangszedők pedig AlNiCo 5-ösök, az ’50-esen pedig jávor fogólappal és AlNiCo 3-as hangszedőkkel találkozhatunk. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a ’60-asnak vaskosabb, bluesosabb hangja van, míg az ’50-esnek csilingelősebb, kevesebb méllyel. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a kérdést, akkor azt mondanám, hogy ha Stevie Ray Vaughan a példaképed, akkor a ’60-as kell neked, ha pedig Jimi Hendrix, akkor az ’50-es. A következő videón az Amplitube 3 szoftverből próbáltam egy SRV jellegű hangzást kitekerni a CV ’60-nal (több-kevesebb sikerrel, hiszen SRV soundja a kezében volt, nekem pedig sosem sikerült olyan szinten elkapnom ezt a stílust): http://www.youtube.com/watch?v=I_1oCVCnT4o. Itt pedig a CV ’50 látható akcióban, amint Daczi Zsolt egyik remek szólójával próbálkozom: http://www.youtube.com/watch?v=C_UgWPmsJQI. „Made in China” ide vagy oda, a Classic Vibe egy remek széria, egyik példánnyal sem volt semmiféle minőségbeli problémám, igényesen összerakott hangszerekről van szó.

„Kalandozásaim” során két ízben is találkoztam Cort gitárokkal. A koreai cég az elmúlt években viszonylag nagy népszerűségre tett szert, köszönhetően a rendkívül jó ár/érték arányt képviselő gitárjainak. Ez az arány még a bolti áraknál is rendben van, a használtpiaci áraknál pedig aztán végképp. Személyes tapasztalatom a Cort Z-Custom-mal és a Cort NZS-2-vel(Neil Zaza signature) volt. Mindkét gitár a Cort élvonalából került ki, így viszonylag magasak voltak az elvárásaim. Szerencsére nem csalódtam. A Z-Custom egyfajta átmenetet képvisel egy Les Paul és egy PRS között, ami a fazonját illeti.

Jellemzői: Mahagóni test, habos jávor toppal (jó nehéz, van benne anyag…), 3 darabból álló ragasztott nyak, rózsafa fogólap, 22 bund, felezhető Seymour Duncan SH1 és SH4 hangszedők, illetve az újabb, Indonéziában gyártott modellek satus hangolókulcsokat is kaptak. Itt megjegyezném, hogy ezt a típust eredetileg Koreában kezdték gyártani, és csak később került át a gyártás Indonéziába. Ez azért lehet lényeges, mert egyes vélemények szerint az indonéz modellek átlagban elmaradnak a koreaiaktól, ami a minőséget illeti. Ezzel sajnos nincs személyes tapasztalatom, de nem tartom elképzelhetetlennek, hogy esetleg lehet igazság a dologban. Nálam egy koreai példány járt, és nem volt rá panaszom. Gyönyörűen kidolgozott, elegáns gitár, amiben minden megvan, amit a Les Paulokban szeretni szoktak (vastag, öblös hang, óriási hangkitartással), de közben a modernebb kidolgozásnak köszönhetően kényelmesebb játékérzetet nyújt, mint a klasszikus „ős”. Valójában nem tudok negatívumot mondani róla. Aki szereti ezt a világot (Les Paul, PRS), annak valószínűleg tetszik ez a gitár, aki pedig nem, az valószínűleg ennek hatására sem fog mondjuk egy superstratról átváltani, hiszen a kettő teljesen más világ. Több videót is készítettem anno a gitárral, ezeket most össze is gyűjtöttem egy Youtube lejátszási listába, íme: http://www.youtube.com/playlist?list=PLwK3QUyomOZSvjor1UbVxnxOKW6aLxiEz. Talán az „In Flames – Zombie Inc. solo cover” videóm (http://www.youtube.com/watch?v=cYL_80RpYaw) a legsokatmondóbb a hangja kapcsán, ugyanis ebben szerepel a gitár tisztább és torzított hangszíne is.

A következő versenyző a Cort NZS-2 modell, ami gyakorlatilag a Cort zászlóshajójának is nevezhető.

Ez Neil Zaza egyik signature modellje (a másik az NZS-1, ami egy hasonló, ám néhány részletében eltérő hangszer). Jellemzők: amerikai hárs test, jó vastag habos jávor toppal, 3 darabból álló jávor nyak, lakkozatlan madárszemes jávor fogólap, 24 bund, felezhető Seymour Duncan SH1 és SH11 hangszedők, Sperzel satus kulcsok. Ami a hangját illeti, rendkívül világos, felharmonikusokban gazdag hangkarakterről beszélünk, ami emiatt mélyekben kissé szegényesebb, de mégis érthető és dinamikus. Az ilyen hangkarakter nagyon előnyös szólójátékhoz (instrumentális rock gitáros lévén a névadó is leginkább erre használta), hiszen jobban énekelnek a magas hangok. Ami a játszhatóságot illeti, a nyak kényelmes és gyors játékot tesz lehetővé, bár nem kimondottan „sport nyak”. Számomra egy apró negatívum volt csak a gitáron, ez azonban valószínűleg sokakat egyáltalán nem zavar, sőt… A lakkozatlan madárszemes jávor fogólap szép látványt nyújt, ám mivel nincs rajta lakkréteg, nagyon könnyen beleül a kosz, ami a világos fán eléggé feltűnő, ezért igen hamar „vintage” kinézetet ölthet. Rendszeres tisztítással ez talán elkerülhető (nem tudom, mert nem volt másik lakkozatlan jávor fogólapos gitárom), de ha már egyszer bekoszolódott, akkor igen problémás kitisztítani, szerintem ott már csak egy finom csiszolás segíthet. Ezt leszámítva ez egy gyönyörű, egyedi gitár, a versenytársak hasonló kaliberű hangszereihez képest szinte nevetséges áron. Sajnos nem túl sokáig volt nálam, mert szokás szerint hajtott a vérem, és kellett a pénz másik gitárra, ezért csak egy videót készítettem vele, amelyben a legendás Europe szólót támadom meg: http://www.youtube.com/watch?v=yx16NANyYT0.

Sok legendát hallottam arról, hogy a ’90-es években gyártott japán gitárok rendkívül jó minőségűek, ezért szerettem volna kipróbálni egyet. Ez vezetett el oda, hogy beszereztem egy meglehetősen egyedi gitárt. Egy jelentős tuningon átesett, ’92-es japán Charvel gitárról van szó, amely 10 évig Dandó Zolika tulajdonában volt.

Ez tulajdonképpen egy Charvel CX-192, stratocasterré alakítva a következő módon:

 

–          Az eredeti hangszedőket (egy humbucker és egy single coil) kicserélték egy 3 single coilból álló, aktív EMG SA szettre, amely kapott maga köré egy márvány színű kopólapot.

–          A híd egy 1979-es (?) Fender hídra lett cserélve, hatalmas tőkével, ami növeli a hangkitartást.

–          A hangolókulcsok Planet Waves Auto Trim kulcsokra lettek cserélve.

–          Kapott egy mikrokapcsolót, amely bármelyik pickup álláshoz hozzákapcsolja a nyaki pickupot, ezzel szélesítve a gitárból kicsalható hangok skáláját.

Az eredmény egy remek gitár lett. Az aktív hangszedők miatt klasszikus vintage stratocaster hangot ne várjunk tőle, inkább egy David Gilmour jellegű karakterről van szó (ő is EMG SA szedőket használ, ha jól tudom), ami nagyon szépen tud énekelni. Amit még meg kell említeni, az a játszhatóság, illetve a játékélmény. Annak ellenére, hogy nem egy „sport gitár”, hihetetlenül kényelmes rajta a játék, és az egész gitár nagyon egyben van. Ezzel a gitárral megértettem, hogy miért mondják annyian, hogy a 20 éves gitárok többsége magasabb színvonalat képvisel, mint a manapság gyártott gitárok általában. Ehhez képest nagyon jó áron beszerezhetők, mert sokan alábecsülik őket. A kezdőbb gitárosok nagy része inkább új, vagy legfeljebb néhány éves gitárban gondolkodik, amikor hangszervásárlásra kerül a sor, és nem igazán értik, hogy miért jó nekik az, ha egy 20 éves gitárt vesznek. Nekik üzenem, hogy próbáljanak ki néhányat, és máris fény derül a „titokra”. A sorozatgyártott termékek minősége sokat romlott az elmúlt 1-2 évtizedben, és ez sajnos úgy tűnik, hogy a gitárokra is igaz, de ez már egy másik történet. Sajnos eddig még csak egy felvételem készült vele, amelyen a Dream Theater „The Glass Prison” című dalának egyik arpeggio-sorozatát gyakorlom, de a későbbiekben mindenképp szeretnék egy olyan videót is készíteni róla, ahol a finomabbik oldala is előtérbe kerülhet. Addig is: http://www.youtube.com/watch?v=TeKf9nYCsts.

A család legújabb tagja egy 7 húros szörnyeteg, a szólóelőadóként is népszerű egykori Nevermore gitáros Jeff Loomis nevével fémjelzett Schecter Jeff Loomis 7 FR VRS modell.

Mivel mindig is kedveltem a mélyebb hangolású zenéket, de a gitárok állandó hangolgatása problémás a Floyd Rose és a húrvastagság miatt, elhatároztam, hogy adok egy esélyt a 7 húrosoknak, hiszen ők pont ezt a problémát hivatottak kiküszöbölni: Lehet velük pincébe hangolt riffeket játszani, ugyanakkor a standard hangolás minden lehetősége is változatlanul megmarad (hangok és akkordok a szokott helyen stb.). A nagy kérdés csak az volt, hogy melyik modellt válasszam? Végignéztem a számomra elérhető lehetőségeket, és elég lehangoló volt, amit tapasztaltam. Viszonylag konkrét elképzeléseim voltak arról, hogy mit szeretnék, de az elvárásaimat a nálunk elérhető gitárok többsége nem teljesítette, márpedig egy ilyen komolyabb beruházásnál elvárom, hogy (reális keretek között) minden porcikájában olyan legyen a hangszer, amilyet én szeretnék. Az egyik legnagyobb problémát a szegényes színfelhozatal okozta számomra. Korábban már írtam arról, hogy szerintem nagyon fontos az, hogy a gitár tetsszen a gitárosnak, mert akkor hat inspirálóan. Egyrészt én inkább a világosabb színeket preferálom, másrészt pedig nagyon szeretem a jávor fogólapot. Na, ilyen 7 húrost sajnos nem nagyon találni (bár Bulbnak, a Periphery gitárosának van 1-2 nagyon szép Jacksonja, de azok custom cuccok, és nálunk nem elérhetők). Az egyetlen sorozatgyártott modell, ami valamennyire közel állt az elképzeléseimhez, az a szóban forgó Jeff Loomis gitár volt. Ekkor felmerült bennem az is, hogy valamelyik hazai gitárépítő mesterrel (szerencsére akad belőlük néhány) építtetek egy olyan gitárt, ami aztán tényleg mindenben olyan, amilyet én szeretnék. Ez valamivel többe került volna, mint a Jeff Loomis modell, de cserébe lett volna egy saját signature gitárom. Végül mérlegeltem, és elvetettem az ötletet, főleg gazdasági szempontok miatt. Mivel nem volt még 7 húros gitárom, ezért abban sem voltam biztos, hogy bejön majd a dolog, így halmozottan fennállt a veszélye annak, hogy esetleg az elkészült gitár nem fog tetszeni. Ha ez van, akkor megpróbálhatom eladni, de sajnos az egyedi építésű gitárok átka, hogy csak jelentős bukta árán lehet tőlük megválni. Hiába remek hangszerek, kevés rá az esély, hogy másnak is pont ugyanaz az álomgitárja, mint amit az ember magának építtet. Az ilyen hangszereket jó, ha fél áron tovább lehet adni. Emiatt döntöttem úgy, hogy első körben a Schectert választom, aztán majd később, ha úgy alakul, még akár saját gitár is lehet majd belőle. Megrendeltem hát a gitárt az USA-ból egy kolléga segítségével, és kb. 2 hét elteltével már a kezemben tarthattam. Jellemzők: kőris test, jávor nyak, jávor fogólap, Floyd Rose 1000 tremolo, aktív EMG 707 hangszedők. A kőris világosabb hangkaraktert biztosít, mint a mahagóni (amiből a Schecter többi 7 húrosa van), és erre még a jávor fogólap is rátesz egy kicsit. Én pedig pont ilyet kerestem, mert nálam a szólójáték előtérben van a riffeléssel szemben. Ha változtathatnék a gitáron, akkor a következőket tenném:

–          A hangszedőket passzívra cserélném. Nem azért, mert rosszul szólnak, hanem azért, mert én személy szerint nem rajongok az aktív szedőkért, még metálban sem feltétlenül. Én úgy gondolom, hogy kissé szárazak, és sokat elfednek a gitár karakteréből. A passzív szedők ezzel szemben egy kicsit melegebb hangot adnak ki magukból, és jobban továbbítják a játékos játékának apró részleteit is. Ez személyes preferencia, semmi több.

–          A test kapna egy habos jávor fedlapot, és az egész mondjuk tengerkékre lenne festve, mert szerintem az szép (régóta szeretnék ilyen színű gitárt, de eddig valahogy mindig elkerültük egymást…:)). Esetleg fehér bindinget is kaphatna. De még a fehér festésen is elgondolkodnék, mert azt is nagyon szeretem egy gitáron. Itt egyébként megjegyezném, hogy a valóságban a gitár bordó színe valamivel sötétebb, mint a képen, illetve létezik belőle fekete festésű is, de arról hallottam olyan véleményt, hogy nagyon vastag rajta a festékréteg, és ezért kissé fulladósabb a hangja.

–          A fogólap berakásait kiszedném és üresen hagynám.

Ha ezek teljesülnének, akkor a külalak már nagyjából megegyezne egy elképzelt álomgitárral. Persze azért így is tetszik, szép és elegáns gitár, de azért lenne olyan, amire lecserélném adott esetben. Térjünk rá a játékra, mert arról még nem esett szó! Elsőre természetesen nagyon szokatlan volt a 7 húr, kellett egy kicsit küzdeni, hogy megszokjam, és mondjuk ne G-t fogjak C helyett, meg ami még ezzel jár…:). A kezdeti nehézségek után aztán sikerült megszokni, de azért kényelem szempontjából természetesen nem ér fel egy 6 húros superstrathoz. Ennek oka nyilván a vastag nyak, hiszen a Schectereknek már alapból is vaskos nyakuk van, amire aztán még pluszban rájön a 7. húr. Ez szerintem nem akkora probléma, hozzá lehet szokni. Ráadásul pozitív oldala is van a dolognak, mert a vaskos nyak segíti a hangkitartást. Mondjuk, nekem viszonylag nagy kezem van, a kisebb kezű gitárosoknak lehet, hogy ez nagyobb gondot jelent. Ráadásul Jeff Loomis is tud rajta játszani, nem is akármiket, szóval a dolog nem lehetetlen (más kérdés, hogy neki is lapát kezei vannak:)). A gitár eddig 2 Long Road dalban hallható: A Hűtlenben (Edda feldolgozás: http://www.youtube.com/watch?v=xwyCGOcWt6g), illetve az Őrizz meg című saját dalunkban (http://www.youtube.com/watch?v=gYydSKQIyyU). Néhányan most kifogásolhatják azt, hogy egyik dal sem olyan, ami jól kihasználja a 7 húr lehetőségeit (habár az „Őrizz meg”-ben néha felcsendül egy-egy mély C és D kvint, de pokolban riffelés ebben sincs:)), szóval biztosan szerencsésebb lett volna egy olyan videóban bemutatni a gitárt, ahol a H húrt reszelgetem, de egyelőre nem volt időm/alkalmam ilyen zenei környezetben megszólaltatni, úgyhogy ez még várat magára.

Köszönöm a figyelmet, remélem, hogy hasznos információkkal tudtam szolgálni. Ha minden igaz, akkor nemsokára az erősítőkkel és a gitársound előállításával kapcsolatos tapasztalataimat is írásba foglalom. Addig is egy kis reklám: Hallgassatok Long Roadot (http://soundcloud.com/laszlogabeli87/sets/long-road-lmatlans-g-ep/), ha tetszik, lájkoljátok a féjszen (http://www.facebook.com/music.longroad), iratkozzatok fel a Youtube csatornámra (http://www.youtube.com/user/veggg), valamint küldjetek pénzt, piát és nőket! :)